1. rész: Rám szakadt a világ

Ma otthagytam a multit.

Azt hittem ez hatalmas megkönnyebbülés lesz, mert végre belekezdek abba, amit igazán szeretek és most végre lesz időm a világ legjobb fényképészévé válni, meg majd több idő lesz a családra és rendkívül sikeres vállalkozó leszek…, de… őszintén szólva most több bennem a félelem, mint korábban bármikor.

A döntést, hogy a biztos (?) munkahelyemet, a kollégáimat, az egyenszilárd havi fizetésemet és bónuszaimat, a légkondicionált irodát, valamint a kávéautomatát (+büfé) otthagyva belevágok a fotós vállalkozásba, több hónapnyi tépelődés, gondolkodás, estébe nyúló beszélgetések, hullámhegyek és -völgyek előzték meg. Szóval nem kaptam fényt, amitől hirtelen minden világos lett volna, sőt inkább minden egyre jobban összekeveredett. Eddig a kakaó a tejbegríz tetején volt, most meg összekeverte valaki, pedig úgy nagyon nem szeretem.

A feleségem mindig támogatott abban, hogy ezt a döntést meghozzam, egzisztenciálisan is. Azt gondoltam, nem nehéz úgy dönteni, ha marad egy klasszikus kenyérkereső a családban, és ha belebukok, akkor el tudnak tartani, legfeljebb majd kigyúrom magam, hogy rendes dzsigolóvá váljak. Viszont egy idő után rájöttem, hogy így még nehezebb, hiszen a felelősség sokkal nagyobb: ha ekkora bizalmat kapok, akkor egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne működjön a dolog.

Aztán a döntés után, a felmondási időm alatt, szinte minden este meglátogattak a szorongás démonai, és kialvatlan, forgolódós éjszakákat hoztak magukkal. Lesznek-e ügyfeleim? Hogyan lesznek megrendeléseim? Az eddigiekből nem tudnék megélni. Átlagban 10-ből 1 ajánlatomra kapok választ. Elég jó vagyok-e ahhoz, hogy engem válasszanak. Kiknek és mit akarok fotózni? Tudok egyáltalán fotózni?!

Aztán álmodtam olyanokat is, hogy nem exponál a gép, nem működik az autófókusz, nincs nálam memóriakártya, kiesik a kezemből a fényképezőgép…

Nem ilyen felszabadulást vártam a döntésemtől, de valahol természetes is ez az érzés, amit nem tagadhatok le. Fel kell vállalni magunkat és szembe kell nézni a félelmeinkkel. Én szembe is néztem és azt gondolom, megfelelően át is éltem az utóbbi hónapokban és még közel sincs vége.

Most pedig a hétemeletes épület előtt, kezemben a (virtuális) kilépő papírjaimmal, hirtelen rám szakadt a világ. Már minden egyedül csak rajtam múlik, nem tudom a körülményekre, a lassú folyamatokra, az adminisztrációra, a főnökre vagy bármire fogni, ha valami nem jól sikerült. Most már én vagyok a folyamat, én vagyok a főnök én vagyok a HR, minden és mindenki egyben. Vajon én is leszek egyszer „hétemeletes”?

Azokban a pillanatokban, mikor nagyon bizonytalan vagyok a fotózás terén (elég jó vagyok-e, stb.) a legtöbb esetben próbálom felidézni a régi önmagamat, miért is kezdtem ezt el, mi volt a motivációm, mit vártam akkor a jövőtől. Anno filmoperatőr akartam lenni, felvételiztem is a SZFE-re, a felvételi fordulók egyikében pedig fotósorozatot kellett készíteni. Előtte már volt kezemben fényképezőgép, de éreztem a korlátaimat, nem volt megfelelő alapképzettségem. Ennek hatására iratkoztam be egy fényképész képzésre, amivel meg is szereztem a vállalkozáshoz szükséges képesítést, viszont akkor sajnos azokra a hangokra hallgattam, hogy fényképészekből Dunát lehetne rekeszteni és amúgy is operatőr akartam lenni, így nem vittem tovább. Minden alkalommal beválogattak az utolsó körbe, de végül nem vettek fel az SZFE-re. Az egzisztenciális fogó már szorított, így a pénzügyi szektor felé vitt az utam. 2016-ban kezdtem újra rendszeresen fotózni, majd 2019-től mellékállásban már megbízásokat is vállaltam, elsősorban esküvőket és családi fotózásokat.

És most itt van 2021 amikor úgy döntöttem főállásban folytatom. Egyelőre olyan érzésekkel, mint ezen a képen, ami 19 éves önmagamat mutatja az első filmes Zenit fényképezőgépemmel. Ha látod a kérdőjeleket a szememben, az nem véletlen, hasonló élethelyzetben voltam akkor is. Ami erőt ad, hogy itt vagyok és élek, tehát jól alakult minden, van egy családom, felépítettem egy egzisztenciát, alapvetően boldog embernek tartom magam. Lehet, hogy a bizonytalanság érzése most újra belépett az életembe, egy viszont biztos: belevágtam, elkezdtem, megtettem az első lépéseket. Ezért is jó újra nézni ezt a karcos, szemcsés, olcsó negatívra készített, nagyon régi fotót, mert eszembe juttatja: egyszer már nyertem!

Ha érdekel milyen lesz az utam ezek után, kövesd tovább a blogomat.

Related Posts